Hamarosan újra elkezdheti az edzéseket részleges térdszalagszakadása után az olimpiai bronzérmes párbajtőröző, aki a januári világkupán már újra pástra lépne. Rédli András beszélt arról is, hogy milyen érzés volt kívülről nézni a versenyeket, mit gondol a megfiatalított válogatottról és mennyire várja már a 2019-es budapesti világbajnokságot.

Milyen állapotban van a sérülés után?

Még lábadozom, nem tudom a lábam a teljes mozgástartományban mozgatni. Igaz, most nem is ezen, hanem az izomzat megerősítésén dolgozunk, ami jelentősen vesztett a súlyából. Ennek ellenére azt mondom, hogy a visszatérés a január 20-i, heidenheimi világkupán reális, legalábbis a szakemberek ezt ígérik. Ehhez nyilván szükséges az is, hogy a megfelelő ütemben haladjon a rehabilitáció, illetve a felkészülés.

Mikortól edz újra?

December 27-én kezdődik Debrecenben egy néhány napos összetartó tábor, oda már én is szeretnék menni, a vezetőedző is számít rám. Addig biztosan nem fogok komolyabban sportolni. Mostanában TRX-ezek, próbálom a felsőtestemet megerősíteni, de a lábamon van a hangsúly: amíg nem tudom teljesen koordinálni a mozgásomat, nehéz bármibe is belefogni, főleg a vívásba. Ha viszont tényleg komolyan gondolom a heidenheimi vk-t, akkor január elejétől vívnom kell.

Mennyire hiányzik a vívás?

Egyáltalán nem. A hétköznapok nem hiányoznak, jólesik, hogy mást csinálhatok, és jólesett eddig a pihenés is, nagy szüksége volt erre a szervezetemnek. A versenyeken viszont teljesen megbolondulok: amikor láttam a többieket versenyezni egy-egy világkupán, vagy a magyar bajnokságon, teljesen kész voltam. Átéltem a helyzetüket, gondolkodtam, hogy én vajon mit vívtam volna, a csapatnak hasznára lettem volna-e vagy sem. Ilyenkor ki sem lehet robbantani a számítógép elől: reggeltől estig nézem őket, és nagyon drukkolok.

Mennyire elégedett a megfiatalított válogatott bemutatkozásával?

Az kicsit felemásra sikerült, a berni verseny nem úgy alakult, ahogy szerették, szerettük volna. Aztán Buenos Airesben bronzérmesek lettek, ami jó eredmény. Az elsőben az volt az igazán lényeges, hogy a fiatalok levonták a következtetést mind hozzáállásban, mind szorgalomban, mind alázatban, legalábbis rövid távon. Ennek eredménye volt a következő versenyen a dobogós helyezés. Somfai Péter jó vezére volt a csapatnak, beadta azt az egy tust, amelyre szükség volt, hogy a nyolcaddöntőbe jussunk a lengyelekkel szemben. Bízom abban, hogy lesz még helyem ebben a csapatban.

Milyen az új generáció?

Nagyon ügyesek, nagyon tehetségesek, de több alázatra és szorgalomra lenne szükségük. Szerintem ez nem elsősorban az ő hibájuk, ez generációs hiba. Mindig mondom, hogy a katonaság ráférne a mai 17-18 évesekre. Senkit sem akarok megbántani, tisztelet a kivételnek, de picit azt érzi az ember, hogy nekik minden az ölükbe pottyan, nem kell annyit küzdeniük, mint annak idején nekünk kellett. Persze lehet, hogy a még öregebb generáció ránk is ugyanezt mondja. De a fiatalokról most ez a véleményem, ami mellett ki is állok, és amit több más jeles sportoló is megerősíthet a saját sportágára vonatkozóan.

Vevők a tanácsokra a fiatalok?

Szerintem igen – ezt a Buenos Aires-i eredmény is mutatja –, mert nem buta gyerekek. Csak kicsit több munka lesz velük, hogy kijöjjön belőlük a jó teljesítmény.

Visszatérése után az öné lesz a vezér szerepe?

Remélem, hogy igen. Somfai Petinek más a habitusa, mint az enyém. Ő nem feltétlenül vezető típus, ha szabad így fogalmaznom, ám rendkívül jó példát tud mutatni alázatból, szorgalomból, hozzáállásból a fiataloknak. Lehet, hogy én kevésbé. Nagyon jól kiegészítjük egymást. Az eddigi csapatunk is azért működött ilyen jól, mert bár különböző egyéniségek voltunk, mindig a pozitív tulajdonságainkat tudtuk kamatoztatni a csapatversenyeken.
 
2019-ben Budapest rendezheti a vívó-világbajnokságot. Mit szól ehhez?

Nagyon örültem a döntésnek. 2013-ban részese voltam a világbajnoki aranyéremnek, amit az utolsó nap estéjén szerzett a férfi párbajtőr-csapat négyezer magyar ember előtt, és ki tudja, hányan követték az asszókat a tévék képernyőin. Hatalmas élmény volt, s ha ennek csak a fele megismétlődne 2019-ben, már elégedett lennék. Nem eredményről beszélek, hanem érzelmekről, érzelmileg ugyanis nagyon sokat ad egy hazai rendezésű vb. Ráadásul végre igazi sportdiplomáciai siker született, hiszen kvalifikációs tornát rendezünk, nem egy olimpia utáni eseményt, amelyre sokkal kisebb lendülettel, és sokkal kisebb fajsúlyú országok pályáznak, hanem egy igazi, kvalifikációs vb-t, ahonnan, ha megnyernénk, egyenes út vezetne az olimpiáig.