Ha hiszed, ha nem, a MOL Csapat sportolói is voltak gyerkőcök. Ahogy itt és itt kiderült, nem is mindig a legjobbak. Gyereknap kapcsán arra kértük négy sztársportolóinkat, hogy meséljenek el egy-egy sztorit a gyerekkorukból, és ha sikerül előtúrniuk egy gyermekkori képet magukról, azt is küldjék el nekünk. Hát, íme: 

"Az első versenyeim egyikére a szüleim vittek el" - kezdte Szilágyi Áron, a MOL CSapat kétszeres olimpiai bajnok kardvívója. "Reggel 9-re volt meghirdetve a kezdés. Édesanyámék nem igazán mozogtak otthonosan a sportesemények lebonyolításában, nekem pedig 9 évesen fogalmam sem volt, hogy illik legalább 45 perccel, de inkább egy órával korábban érkezni, leadni a nevezést, időt hagyni a bemelegítésre, stb. Illedelmesen, pontosan 9.00-kor érkeztünk. Az edzőm persze tajtékzott, már fél órája lejárt a nevezési határidő, azonnal kezdődött is a verseny. A szüleim mentegetőztek, én vörösödtem."

 

Szilágyi Áron és édesanyja

 

"Aztán valahogy kijárta (az egyesületemben rendezték a versenyt), hogy írjanak fel engem is. Szégyelltem magam, hogy annyit sem tudtam, mikorra kell jönni. Ezután annyira bizonyítani akartam, hogy második lettem a versenyen, ahol két évvel idősebbekkel együtt indultam. Az edzőm persze még hetekig szekált a késés miatt..."

Amikor kiderült, hogy biciklista tutira nem leszek

"Éppenhogy csak megtanultam bicajozni, egy olajzöld, piros -fehér feliratos darabon" - kezdte a saját sztoriját Babos Timi, háromszoros világbajnok, és Grand Slam-győztes teniszező. "Irtó büszke voltam magamra és a járgányra, és ezerrel tekertem a sövények melletti úton. Persze a sebességnek meg is lett a böjtje, óriásit zakóztam, bele a bokrok közepébe, lenyúzva a karom, arcom, lábam. Nagy idegességemben nemes egyszerűséggel bedobtam a bicajt a sövénybe, amikor pedig a szüleim firtattak a dolgot, közöltem, hogy "kinyeregtem-kanyarogtam", egyszer csak bumm, elestem. "Többet nem kell a bicikli. Lehettem vagy 4-5 éves. Azóta persze megbarátkoztunk a drótszamárral, bár most épp defektes a kereke" - avatott be az aktuális részletekbe a bajnoknő.

 

Pedig a bringa mindig ott volt Timi közelében 

Házhoz ment az intőért

"Történt, hogy kb.11-12 éves koromban az általános iskolában egy „borzasztóan fontos” bújócska-kergetőzés kombót játszottunk az egyik szünetben egy tavaszi-nyári napon. Elég szorult helyzetbe keveredtem már majdnem utolértek az osztályteremben, de egy ravasz húzással kiugrottam a nyitott ablakon az üldözőm elöl" - képesztett el minket Herczig Norbi a saját sztorijával.

 

Herczig Norbi végül nem focista lett

 

"Természetesen csak kicsit ment el az eszem, nem kell megijedni, mivel magasföldszinten volt a terem, így a belső udvarra érkeztem. Legnagyobb meglepetésemre pontosan az igazgató lábai elé, aki épp ugyanebben az időben a jól megérdemelt cigarettaszünetét töltötte az udvaron."

Mondanom sem kell ahogy szokták mondani ”házhoz mentem a pofonért”, mert egy igazgatói figyelmeztetéssel, vagy intővel (erre már nem emlékszem pontosan) díjazta a mutatványomat. "Nem nehéz elképzelni, hogy kedves anyám, aki egy gimnázium igazgatója volt ebben az időben, micsoda kitörő örömmel fogadta a kolléga „üzenetét” a kedves kisfiáról."

Hát, nem szakács lett

“Sokszor kilopództam a konyhába, és amikor nem a szüleim nem vették észre, kipakoltam az edényeket az alsó szekrényekből. Aztán bevittem a szobámba, és órákig játszottam velük" - mesélte Fucsovics Marci.

 

Etetni szeretett, de nem szakács lett

 

"Nagyon ügyesen fogtam a kezembe a lábasokat, serpenyőket, és a palacsintasütőt, ezért sokáig azt gondolta mindenki, hogy egyszer majd híres szakács lesz belőlem, ha felnövök. Évekkel később kiderült, hogy ezek az eszközök egészen más szerepet töltöttek be” - mondta széles mosollyal Fucsovics Marci.