Tizenháromszor szerzett a párizsi magyar termésnél több érmet a magyar csapat olimpián, a hat arannyal, hét ezüsttel és hat bronzzal zárult játékok így a honi sport dicsőséges olimpiatörténetének középmezőnyében helyezkednek el. A magyarok szereplése ezzel együtt kiválónak mondható, hozott katartikus sikereket és döbbenetes vereségeket, igazi érzelmi hullámvasút volt a párizsi utazás.

A következő hetekben a MOL Csapat számos nagy pillanatot felidéz majd az érintettek bevonásával (már meg is kezdtük az értékelést Siklósi Gerivel, Vámos Petrával, Chema Rodriguezzel és Fucsovics Marcival), és mivel a csapatunk tagjai között a hullámvasút mindkét oldalán záró versenyzők is akadnak, a sportolók szemén keresztül mindenféle érzelmet újra átélhetünk.

Az olimpia érem mindenek felettiségéről

Pejoratív jelző lett az “olimpiaközpontúság”, pedig nem több szimpla ténymegállapításnál, hogy a labdarúgást és az amerikai major sportokat leszámítva minden sportág legfontosabb eseménye az olimpia. Így kezelik a sportolók, a sportvezetők és a szurkolók is. Ugyanakkor igen egészségtelen, ha sportolókat pusztán az alapján ítél meg a közvélemény egy része, hogy van-e olimpiai érmük.

 

Érmük nincs, de oroszlánként küzdöttek érte a női kézisek (Fotó: MKSZ/Kovács Anikó)

Hosszú Katinka a harmadik olimpiai bajnoki cím után jelentette ki, hogy a hatodik helyezett ugyanannyi munkát rak a hatodik helyébe, mint a bajnok a sajátjába. Itt minden sportág krémje szerepel, a legnagyobb klasszisok, akik négy éve erre a versenyre készülnek. Itt nemhogy könnyű győzelem nincs, de olyan apróságok döntenek az elitmezőny krémjében, amit egy hétköznapi ember fel sem fog.

Semmi kétség, az olimpiai éremnél nincs becsesebb sporttrófea. Egyszerűbben fogalmazva: akinek van, az sportági hérosz. Punktum.

A baj ott kezdődik, amikor csak az érmeseket tartjuk sportági hérosznak, hiszen a magyar sporttörténelem hemzseg a világklasszisoktól, akik sohasem álltak olimpiai dobogón. Érdekes statisztika, hogy bár ez az olimpia a maga tizenkilenc érmével kiválóan sikerült, de lehetett volna extra is, ha egy leheletnyivel több szerencsénk van.

A 3. és 4. hely közti különbségről

Úgy kezdődött az olimpia, hogy a párbajtőröző Muhari Eszti káprázatos asszóban, 15-14-re legyőzte az észt Nelli Diefertet a bronzmérkőzésen, és megszerezte a magyarok első érmét. A kiváló kezdést nem követte hasonló folytatás, a nagyszerű bronzérmet szerző vívónő kisdöntőjétől kezdve a hasonló helyzetbe kerülő magyar sportolók jobbára nemcsak a döntőről csúsztak le, de érem nélkül zártak. Bár azért nem mindenki.

 

Kezdésnek egy csodás bronz (MOB-Média/Szalmás Péter)

Major Veronika szétlövést is nyert a bronzig vezető menetelése során a sportpisztolyosok között, Pupp Noémi és Fojt Sára kettesben, majd Csipes Tamarával és Gazsó Alida Dórával kiegészülve négyesben is nagy csatában nyert bronzérmet. Sokan azonban hiába voltak versenyben az aranyért is, végül érem nélkül zártak.

A párbajtőröző Andrásfi Tibi kezdte, aki az elődöntőt és a bronzmeccset is a lehető legkisebb különbséggel, aranytussal veszítette el (aztán a csapatra alaposan begorombult a MOL Alapítvány egykori támogatottja). De az alapítvány két másik egykori versenyzője, Vas Kata Blanka nagyjából másfél centiméterrel maradt le a dobogóról az országúti kerékpárosok között, Németh Nándi pedig egy műkörömnyivel később ért a falhoz, mint a 100 gyors bronzérmese.

Losonczi Dávid birkózó az elveszített bronzmeccsel mindjárt az ötödik helyre került, majd a párizsi olimpia utolsó két magyar elődöntőse, a birkózó Muszukajev Iszmail és a férfi pólóválogatott sem tudott javítani a statisztikán, sem a döntő, sem a bronzérem nem lett meg egyiküknek sem. 

Ennél szívszorítóbb dolog kevés van, és nem azért, mert a szurkolóknak jobban esne ránézni az éremtáblára. Nem is azért, mert ha a fenti nüanszoknak csak a fele a mi javunkra dől el, az érmek számát tekintve minden idők tíz legeredményesebb olimpiája közé került volna a párizsi. Hanem azért, mert

Nem nekünk fáj igazán!

A negyedik helyezettjeink között - ahol egyébként van, aki nagyon is elégedett ezzel a bravúros helyezéssel, például a kiváló vitorlázó Vadnai Benjamin (hoppá, egy újabb MOL alapítványos), vagy a szintén nagyszerűen versenyző Valter Attila, sőt az utolsó magyar érmet szerző Guzi Blanka egyenesen így fogalmazott: Olasz Anna járt a fejemben, sok erőt adott nekem, hogy igenis egy negyedik hely is lehet boldog negyedik hely - van, akitől érmet reméltünk, de mielőtt csalódottságunkban bárkit megsértenénk, képzeljük el, hogy ők is érmet reméltek!

 

Veled sírunk, Alda! (Fotó: Waterpolo.hu)

Nincs szomorúbb most a pólósoknál, akik nyilvánvalóan mindennél jobban szerettek volna olimpiai éremmel búcsúzni Varga Dénestől. Nem lett rosszabb csapat a szűk egy éve katartikus világbajnoki címet nyerő társaság, ugyanúgy megérdemli a szeretetünket, sőt a bizalmunkat is, mert a generációváltást hihetetlen potenciállal rendelkező fiatalok várják ugrásra készen.

Az ilyen pillanatokban jelent sokat a sportolóknak, ha érzik, hogy a szurkolók nem csak egyszerű drukkerek, hanem ott vannak mögöttük a nehéz pillanatokban is. Hát legyünk ott!