A homokot, a málhát és a sakálokat is legyőzte Lubics Szilvi
2019. május 09. csütörtök 13:03
“Testben már itthon vagyok, de lélekben még a sivatagban” - mondta nevetve Lubics Szilvia, aki szerdán, alig néhány órával a hazaérkezése után már munkába menet ért utol a MOL Csapat. “Így is elég hosszú volt a szabadság, és nem hagyhatom magukra a betegeimet, úgyhogy nagy pihenést nem tudtam csapni a verseny után.”
A fáradtság abszolút indokolt, hiszen Lubics Szilvi nemcsak teljesítette második sivatagi versenyét, hanem a nők között a harmadik helyen végzett a Namib Race-en. A nagykanizsai fogorvosnő a chilei Atacama Crossing után a Namib-sivatagban is nagyot ugrott az ismeretlenbe, de annyit már a célszalag átszakítása után alig három nappal is ki tudott jelenteni, hogy óriási élmény volt a második sivatagi versenye is.
Mindent jól kell csinálni
Az alcímben megfogalmazott arc poetica egy sivatagi versenyben feszítő kötelességgé válik, és Szilvia is azzal kezdte a beszámolóját, hogy “ez azért egészen más, mint egy országúti verseny, ahova elutazom, lefutom a távot, és már jövök is haza.”
Ezalatt azt értem, hogy hiába esek be a sátramba holtfáradtan egy versenynap után, nem szabad azonnal lefeküdni, hanem meg kell adni a szervezetnek, ami jár neki. Ha van kedvem, ha nincs, meg kell főzni a vacsorát, pótolni kell az ásványianyag-kiesést, nyújtanom kell, és le kell gyúrnom magam, mert ha nem teszem, annak a másnapi futásom látja a kárát.”
“Egy ilyen verseny tehát nemcsak fizikailag, hanem pszichésen is megterhelő, hiszen folyamatosan koncentrálni kell. Ha az elengedhetetlenül fontos napi rutinból kimarad valami, az minden fronton visszaüt, az ember egyre nehezebbnek érzi a körülményeket, könnyebben kizökken a ritmusból, és nem tudja teljesíteni a versenyt, ha nem koncentrál a szükséges teendőkre” - magyarázta a második Racing the Planet állomást is sikerrel teljesítő ultrafutónő.
Meglepetés volt, hogy egyben maradtam
Szilviával beszélgettünk egyet a verseny előtt, akkor azt mondta, két dologtól tart a Namib Race-szel kapcsolatban: az egyik a 13 kg-os málha, a másik pedig a homokban futás, amire lehetetlen a hazai körülmények között felkészülni.
Mindez remek visszaigazolás volt a felkészülés alatt elvégzett munkát illetően, a Namib-sivatagban kamatozott a sok erősítő edzés, a hajnalban kelés és a hátizsákkal futás, ami az elmúlt fél évemet kitöltötte.”
“Nem mondom, hogy nem voltak nehéz pillanatok, különösen a verseny vége felé. Nappal a perzselő hőség, éjszaka a 0 fok körüli hideg, közben a homok és a por mindenhova beeszi magát, viszket, kidörzsöl, és persze az sem kellemes, hogy egy hétig nem tudja magát rendbe tenni az ember higiéniailag. Mindezeket figyelembe véve nagyon büszke vagyok, hogy alig 20 km-t sétáltam az olyan részeken, ahol nem lehetett futni, a táv többi részét futva tettem meg” - idézte fel a 250 km-es versenyt a MOL Csapat ultrafutó legendája.
Kérdezgettem is az ellenőrző pontokon a szervezőket, hogy ez meddig tart, várható-e később enyhülés. Akkor azt gondoltam, ha létezik a pokol, az ilyen lehet”- idézte fel mosolyogva Szilvia.
Elképesztő eredmény a harmadik hely
Szilvia korábban elmondta, a Namib Race-t a bajnokok versenyének is nevezték, mert rengeteg korábbi győztes, illetve más sivatagi versenyek győztesei alkották a mezőnyt. Ott volt például az Atacama Crossing győztese is, akit Szilvia maga mögé is tudott utasítani.
Nos, igen: a málha. Szilvia betartotta az összes előírást, minden nála volt, amit kötelezően előírtak a szervezők, ám ezzel nem volt mindenki így. Akadt, aki önszántából választotta a könnyebb felszerelést, és volt, akinél a kényszer szülte a helyzetet.
“Az előttem végző két lány nomádban nyomta végig a versenyt”
- mondta nevetve Szilvia. “Az egyiküknek a reptéren elkeveredett a holmija, így konkrétan semmije nem volt, mégis engedték elindulni. Ő egyébként brutális tempót ment, alig hittem a szememnek, amikor láttam, hogy fut. A másik lány felszerelésébe bele lehetett volna kötni, hiszen alig volt nála valami, és sokszor a többi versenyző jóindulatára volt utalva, de ez egy ilyen verseny. Én annak örülök, hogy egy ilyen nagy zsákkal a hátamon is dobogós tudtam lenni.”
Párduc, oroszlán, gorilla - óó Afrika
Az egyik beszámolójában Szilvia említette, hogy egyszer csak a kijelölt szakasz mentén egy óriási hiénába botlott. Bár az ultrafutó legenda nem ijedős fajta (Korfun két éve egy óriáskígyóval is találkozott), azért bevallotta, hogy nem volt éppen nyugodt a vadállatok közelsége miatt.
Volt is egy szakasz, amit eltereltek a ragadozók miatt: egy hídon kellett volna átfutnunk, ami alatt egy oroszláncsalád vert tanyát.”
“Sakálokat szinte minden nap láttunk, illetve éjszaka, amikor nem láttuk őket, az üvöltésüket hallottuk. Ez a verseny egy nemzeti parkban zajlott, úgyhogy nincs ebben semmi meglepő, de nekem azért furcsa volt, hogy a tábor környéki dűnék tetejéről sakálok néznek minket kíváncsiskodva” - tette hozzá nevetve Szilvia.
