Ha Lubics Szilvia azt mondja, “még soha nem készültem ki ennyire egy versenyen”, az már jelent valamit, hiszen a MOL Csapat ultrafutó klasszisa futott már pokoli hőségben, sziklás hegyekben és holdbéli tájat idéző sivatagban is. Arról, hogy mi kell a sokat látott, gránitkemény futónő teljes leamortizálásához, talán Szilvia Bigfoot 200 után kitett posztja mond a legtöbbet.

“Erre nem lehet felkészülni, sőt igazából szavakba önteni is nehéz, mit éltek át a versenyzők a Bigfoot 200-on” - kezdte a beszámolóját Szilvia, aki a rohamtempóban megszervezett verseny után egy nappal már úton is volt hazafelé. “Számítottam rá, hogy a kialvatlanság hallucinációkkal jár majd. Arra is számítottam, hogy a közel 14,000 méteres szintkülönbség alaposan próbára tesz."Az viszont meglepetésként ért, hogy - sok futótársammal egyetemben - olyan állapotba kerültem, hogy nemcsak azt nem tudtam, hol vagyok és mit csinálok, hanem azt sem, ki vagyok én valójában” - mondta a MOL Csapatnak mosolyogva Szilvia.

 

Mielőtt belekezdett a 200 mérföldes (durván 330 km), nonstop futóverseny élménybeszámolójába, Szilvia leszögezte, hiába élt át nagyon durva dolgokat, egyáltalán nem bánta meg, hogy elindult a versenyen. “Borzasztóan örülök, hogy megcsináltam! A verseny alatt, még a legnehezebb pillanatokban sem jutott eszembe, hogy mit keresek én itt! Egy extra élményért mentem, és azt alaposan meg is kaptam… talán kicsit sok is jutott belőle” - tette hozzá nevetve az ultrafutó klasszis.

A résztvevők harmada gyorsan kiszállt

A háromszoros Spartathlon-győztes futónő elmondta, egyébként sem a minél jobb helyezés kedvéért utazott át a fél világon a Bigfoot 200-ra, és nincs is értelme mérlegelni, jó eredmény-e a női mezőnyben elért 12. helyezése, mert kvázi két verseny zajlott egyszerre.

“Azok, akik az eredményért jöttek, teljes stábot hoztak magukkal, sokaknak nemcsak kísérőjük volt, hanem iramfutójuk is, ami elmondhatatlanul nagy előny velünk, magányos futókkal szemben. "A társaság egyébként nemcsak a tempó miatt fontos, hanem azért is, mert a valóságban tartja a futót. Azoknak, akik egyedül teljesítették a távot, nem is a mostoha körülmények, a vihar, a táv és a szintemelkedés volt a legnagyobb ellenfele, hanem a kialvatlanság és a fáradtság miatt a saját agyuk. Nem véletlen, hogy a benevezett futók egyharmada feladta a versenyt…”

 

“Én még soha nem adtam fel versenyt, de bevallom, a Bigfooton megfordult a fejemben ez is. A férjem előzetesen is tartott tőle, hogy ez nem fog menni, de ő inkább a közel 14 ezer méteres szintkülönbség miatt aggódott, hiszen nem ilyen típusú versenyre készültem” - mondta Szilvia, aki a verseny előtti három hónapot az Ultra Gobi felkészülésének szentelte, ám ez végül a kínai hatóságok miatt nem jött össze. Erről bővebben itt írtunk.

Márpedig ha Lubics Szilvi ultrafutni akar, akkor fog is

Ismerjük Lubics Szilvia eltökéltségét és küzdeni tudását, de a MOL Csapat ultrafutó klasszisa ezúttal még minket is meglepett. Péntek délután vált rémhírből ténnyé, hogy az Ultra Gobi szervezői nem engednek külföldi futókat rajthoz állni, így Szilvia minden előkészületekbe fektetett fizikai és anyagi ráfordítása veszélybe került. Ez az állapot pontosan másfél napig tartott.

“Először még a verseny elején fordult meg a fejemben, hogy feladom, és hát nem is véletlenül, hiszen az első éjszakán a versenyre lecsapó vihar alaposan megrostálta a mezőnyt, rengetegen szálltak ki. A szélorkán, a rettenetes hideg és a jeges eső még hagyján, de amikor egy kopár hegyoldalban fut az ember, ahol még egy fa sincs a közelben, és száz méteren belül többször is lecsap egy-egy villám, akkor a legkeményebbek is elgondolkodnak rajta, megéri-e folytatni. Nem tagadom, nagyon féltem, el is sírtam magam, de közben az járt a fejemben, hogy nem állhatok meg, mert megfagyok. Összeszorítottam a fogam, és mentem tovább.”

 

A vihar szerencsére elvonult, és Szilvia is tudta folytatni a versenyt, sőt az előre meghatározott ritmusban haladt, evett, és aludt. Sokat segített a táj szépsége, illetve az időről időre felbukkanó futótársak társasága, csakhogy gyorsan kiderült, a vihar nem múlt el nyomtalanul.

“Száraz felsőruházatot ugyan küldtem előre az ellenőrző pontokra, zoknim és cipőm azonban nem volt. Mivel csatakosra áztam a viharban, és hiába állt el az eső, a levegő párás maradt, esélytelen volt, hogy a cipő és a futózokni megszáradjon, így másnapra elkezdett fájni a talpam."Azt hittem, csak egy vízhólyag, de amikor a következő ponton az egészségügyi személyzet megnézte a lábam, kiderült, hogy gyakorlatilag leázott róla a bőr. "Körberagasztották a lábamat, így tudtam futni, viszont nem fért el a lábam a cipőben, így szépen apránként elkezdtem szétvagdalni szegényt."

"A lábfejem egyre jobban bedagadt, végül a kompressziós zokni úgy belevágott, hogy nem is tudták levenni rólam, úgy kellett levágni a lábamról” - mesélte Szilvia, akire a lábfájáson kívül egy sokkal komolyabb veszély is leselkedett.

Tudtam, hogy hallucinálni fogok

Szilvia egy idő után már nem is érezte a fájdalmat, de nem azért, mert elmúlt, hanem azért, mert a fáradtságtól és a kialvatlanságtól egyre durvább játékot játszott vele a saját elméje.

“Az Ultra Gobi is nonstop verseny lett volna, így megvolt az alvásra, illetve a pihenésre a stratégiám. Nem is volt rossz a terv, hiszen végül teljesítettem a Bigfoot 200-at, csakhogy míg a Tibeti-fennsíkon 1-2 ezer méter szintkülönbséggel kellett számolni, addig itt csaknem 14,000 méter volt, és a fáradtságnak sokkal komolyabb jelei voltak. Ezzel nem voltam egyedül, sokszor láttam menet közben futókat, akik azt sem tudták, hol vannak, ami például abból derült ki, hogy szembe jöttek velem. Mindenki küzdött a saját kis világában, és én sem voltam kivétel…”

“Az volt a tervem, hogy az első alvás előtt futok, amíg bírok, szerencsés esetben két napot. Ez így is lett, 48 óra után feküdtem le először, amikor már nagyon durva hallucinációim voltak. Mivel 105 óra a szintidő, nincs lehetőség arra, hogy az ember kialudja magát, én általában negyedórákra, húszpercekre dőltem le, egyetlen egyszer aludtam másfél órát. Az egész verseny alatt összesen 4-5 órát aludtam. Ezek a rövid pihenők is sokat segítettek, amikor felkeltem, mindig tudtam, ki vagyok, hol vagyok és mi a dolgom.”

“Utólag azt mondom, marha jól csináltam, hiszen szintidőn belül sikerült beérnem, de azért a végére nagyon kikészültem. Amikor az utolsó napon már nem bírtam tovább, és a kijelölt útvonal mentén ledőltem aludni, egy versenyzőtárs ébresztett fel, mert attól tartott, hogy kihűlök. Én viszont azt sem tudtam, hol vagyok, és annyira megijedtem tőle, hogy elkezdtem az ellenkező irányba menekülni. A célban aztán zokogva borultam a nyakába, és megköszöntem, hogy segíteni akart. Egyébként azt mondta, látta rajtam, hogy erős vagyok, és be fogom fejezni a versenyt. Igaza is lett” - tette hozzá büszkén Szilvia.

“A hallucinációkkal mindenki megküzdött, aki egyedül futott. Az egyik versenytárs azt mesélte a célban, hogy egy szikla tetején állva meglepődve nézte, hogy a többiek futnak a völgy felé, miközben ott van előtte egy híd. Már majdnem rálépett a hídra, amikor bekapcsolt az agyában a vészjelző, és végül nem lépett le a szikláról a szakadékba, a hidat ugyanis csak haluzta.”

A MOL Csapat ultrafutó legendája végül négy napot töltött a vadonban, és sikerrel teljesítette élete eddigi legnehezebb versenyét. “Arra nagyon büszke vagyok, hogy egyedül teljesítettem a távot, és bevallom, az is jólesett, hogy a célban az orvosok azt mondták, ez tényleg a maximum volt, amit kiadtam magamból.”

“A lábam már jobban van, de maga a verseny még nem ülepedett le bennem. Pihennem kell, és végig kell gondolnom az egész versenyt, mert olyan élményekkel gazdagodtam, amiket még emésztgetnem kell. Hogy mi lesz a következő versenyem? Egyelőre még nem ez jár a fejemben, de az biztos, hogy akadnak még olyan versenyek szép számmal, amik megmozgatnak bennem valamit” - tette hozzá Szilvia.